CSELEKMÉNY: A banditák által lemészárolt család életben maradt tagja családja lovával próbál menekülni a gyilkosok elől.
BESZÁMOLÓ: A stúdiók és a produkciós cégek gyakran megpróbálják megkerülni a horrorkiadásaikat egyszerű horrorfilmként. Így kapjuk az „emelkedett horror” kifejezést. Ez egy marketingszakember módszere, amellyel megpróbálják átérezni azt a gondolatot, hogy az általuk reklámozott horror nem az átlagos horrorfilm. Ez valami különleges, egy film, amelyet a horrornak nevezett másik szemét fölé kell emelni. Tekintettel a horror címke elfogadása iránti idegenkedésre, meglepő látni, hogy a Paramount úgy döntött, hogy piacra dobja Michael Patrick Jann igazgató okos címét. Orgonaút (a valós Oregon Trail ihlette, egy vagonút, amely a Missouri folyót kötötte össze Oregon völgyeivel még az 1800-as években) „Horror Western”-ként… mert ezzel rácsaptak a horror márkára egy olyan filmre, amit én nem tennék. Egyébként nem tartottam horrorfilmnek.
Orgonaút megvan a maga része a holttestekben és a vérontásban, és vérszomjas banditák csapata járja át a hóval borított vidéket, de ritkán jutott eszembe a feszültség vagy erőszak pillanatai: „Hú, ez tényleg egy horrorfilm!” A horror meg sem fordult a fejemben, amíg a film már majdnem el nem érte a végeredményt, és ez csak azért volt, mert az egyik bandita felbukkant, miután váratlanul túlélt egy eseményt, aminek úgy tűnt, hogy neki kellett volna véget érnie. Olyan rugalmassággal rendelkezik, mint egy slasher.
Jann tovább tanulhatott volna a horror területén, intenzívebbé tehette volna a filmet… de általában másfelé hajlik. Orgonaút egy olyan fájóan lassú tempójú film, hogy túlságosan hosszú futási idejének nagy részében úgy tűnik, Jannt jobban érdekelte, hogy a Western-ből egy nehézkes művészfilmet csináljon. A Megan Turner által írt forgatókönyv valami sokkal hatásosabb, gyorsabb tempó alapjául szolgálhatott volna. 112 perc nem kellett ahhoz, hogy ez a történet eljátsszon; Valószínűleg 90 perces vagy annál rövidebb futási idővel karcsú és csúnya filmként kerülhetett volna a képernyőre. És sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb lett volna, ha így lett volna.
A helyszín az 1870-es Montana. Egy négytagú család – Zoé De Grand Maison mint főszereplőnk, Abby, valamint Mather Zickel, Lisa LoCicero és Lukas Jann – a hóvihar elől menekül, és egy mészárlás színhelyére bukkan. Egy túlélő van: Olivia Grace Applegate Cassidy szerepében, akit nyilakkal leszorított kézzel hagytak meghalni. A család megmenti, megfoltozza, beviszi a táborukba… és éjszaka megjelenik a négy bandita, akik a mészárlást végrehajtották (Sam Trammell, Nicholas Logan, Alejandro Akara és Michael Abbott Jr.), és ugyanezt teszik. Abby családjának. Abbyt és Cassidyt visszaviszik a hadműveleti bázisra – és onnantól a film lassan elmeséli Abby azon kísérletének történetét, hogy megszabaduljon családja gyilkosaitól… miközben abban reménykednek, hogy megtarthatják családja lovát, amelyet az utolsónak tekint. megmaradt családtag.
Itt-ott kitör a cselekmény és az erőszak, és olyan karakterek is belekeverednek ebbe a rossz helyzetbe, mint Clé Bennett, Jessica Francis Dukes és Thomas Lennon. De míg az akció és az erőszak pillanatai üdítőek, és miközben Jann és Joe Kessler operatőr gondoskodott arról, hogy Orgonaút egy jó film nézni, mindez túl lassan történik, és a karakterek interakciói vagy túl visszafogottak, vagy (amikor a banditák beszélgetnek egymással) túl irritálóak.
Szeretem a westernfilmeket és a horrorfilmeket, és élvezem, ha a kettő elemei keverednek. Bárcsak gyakrabban készülnének horror westernek. De függetlenül attól, hogy milyen műfaji címkéket akarsz feltenni Orgonaút, nem volt túl jó szórakozásom a nézésén. Elég unalmasnak találtam. Vannak benne jó ötletek, de a faragatlan kivitelezés nem volt megfelelő a történethez.
A legfontosabb az adakozás Orgonaút digitális kiadás lehet 12én.
